Minden generációnak, különösen a művészeti életben, meg szokott lenni a maga lázadása, de az Y generáció esetében még kérdés, hogy ők miben és hogyan fognak lázadni egy olyan korban, amikor már a lázadás klasszikus eszközei, mint a punk, az alulról építkező szerveződés vagy a csináld-magad kultúra is integrálódtak a műtárgypiacba. Ezzel együtt csökken a művészek számára elérhető műtermek száma, egyre kevesebb kreatív foglaltház létezik, és a dzsentrifikáció miatt a korábban a művészek számára is megfizethető környékekről kiszorulnak a fiatalabb alkotók. Mivel a direkt konfrontációs stratégiák egyre kevésbé működnek, az Y generációnak inkább a már létező intézmények meghekkelése, eltérítése van lehetősége.

Ilyen gyakorlatokat folyat például Simon Denny is, aki bár csak 33 éves, de már állított ki a Velencei Biennálén és a MoMA-ban is, miközben művészetében a nagyvállalati szlogeneket, mint hogy "A kudarc csak egy lépés a siker felé" karikíroz ki. Ő úgy véli, hogy az Y generáció művészei inkább a jelenlegi rendszert kutatják, és nem a régmúlt felé vágyódnak vissza. Sőt, azt is hozzáteszi, hogy az internet megjelenése óta úgy alakult át a művészet, hogy egy művész már nem csak festőként, vagy szobrászként, hanem akár startuposként is kifejezheti a saját kreativitását, és így akár egy vállalkozásra is lehet műalkotásként tekinteni. Persze nem érdemes azt gondolni, hogy ez a gondolat az Y generációval együtt született, mert már Andy Warhol is úgy nyilatkozott, hogy "a jó üzlet a legjobb művészet." A vállalkozói szellem nem idegen az Y generáció művészeitől, sőt a tavaly Turner díjat nyer Assemble csoport például maga is vállalatként van bejegyezve. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az Y generáció művészei egyre inkább elhagyják a galériák fehér tereit, de sokszor nem az utca, hanem a virtuális valóság irányába.

Ezzel egy időben, a műteremben való alkotás is kezdi elveszteni a jelentőségét a fiatal művészek számára. Ennek az egyik oka, hogy sokan nem is tudnak megengedni maguknak egy saját műtermet, és úgy érzik, hogy ha más, például online terekben alkotnak, akkor többeket ér el a művészetük. A művészek persze nem csak elvi okokból kezdenek a digitális világ felé nyitni, hanem az anyagiak miatt is, mert sokszor egy hónapnyi készülést igénylő kiállítással sem tudnak több, mint 500 fontot megkeresni, és úgy érzik, hogy az egész nap a műteremben alkotó művész szerepe ma már anyagilag és az inspiráció hiánya miatt is fenntarthatatlan. Az online világ és a közösségi média persze nem tisztán az imádat vagy a gyűlölet tárgya az Y generáció művészeinek a szemében, hanem akár a művészetük tárgya és eszköze is. Egy fiatal művész, Amalia Ulman például egy olyan Instagram-profillal szervett több ezer követőt, amit később leleplezett, hogy nem is az ő valódi életét dokumentálja.

Egy másik művészcsoport, az Åyr, eredetileg az Airbnb collective nevet viselte, és arra reagáltak, hogy az internet és a sharing-economy hogyan gyarmatosítja az emberek otthonát és mindennapi életét, és hogy hogyan lesz az otthon is a munka tere. Ezért 2014-ben a Velencei Építészeti Biennálén például három olyan lakásban állítottak ki, amit az Airbnb-n keresztül vettek ki arra az időre.

Az Y generáció művészeinek a szervezetlensége azonban megnehezíti az érvényesülést, főleg a 1980-as években berobbant Young British Artists generációval szemben, mivel nincs semmilyen kollektív nevük, pedig a kurátorok pont erre szoktak harapni. Ettől függetlenül épp az idei év lehet az áttörés ennek a generációnak, mert idén már olyan intézményeket hódítanak meg, mint a Whitechapel Gallery, a Tate Modern és a Berlini Biennálé.