Volt a 3 évvel ezelőtti válságnak egy harmadik nagyon fontos tanulsága is: rávilágított arra, hogy az államadósság mértéke önmagában szükséges, de nem elégséges fokmérője az országkockázatnak. Magyarország ekkor nem csupán államadósságának GDP-hez viszonyított aránya, hanem annak rövid átlagos hátralevő futamideje okán is célkeresztbe került. A hozzánk hasonló vagy akár nálunk jóval nagyobb GDP arányos államadóssággal bíró országok közül néhánynak a sorsa egyáltalán nem vagy csak jóval kevésbé aggasztotta a piacot, mert az adósság vagy nem külföldiekkel, hanem a belfölddel szemben állt fenn (Japán), vagy annak lejárati szerkezete, az átlagos hátralevő futamidő volt a magyarénál jelentősen nagyobb (Egyesült Királyság).

Mint kockázatokkal foglalkozó szakember megpróbálok az utóbbi két kockázatra kéretlenül és önző módon egy megoldást javasolni. De előbb vesézzük ki őket részletesebben is.

Mi is ez az átlagos hátralevő futamidő-izé?

Nagyon leegyszerűsítve: ha az állam csak egyetlen állampapír (pl. diszkontkincstárjegy) kibocsátásával fedezné finanszírozási igényét, akkor az államadósság hátralevő futamideje mindig e papír lejáratig még hátralévő futamidejével egyezne meg. Ha ezt a logikát kiterjesztjük többféle állampapírra amik pl. a lejárat előtt is fizethetnek kamatot ­ és egyéb tartamokra is, akkor kapunk egy súlyozott átlagot, ami kábé megmutatja, hogy az államnak átlagosan hány év múlva kell kifizetnie fennálló adósságát.

A magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolásával egy nagyon fontos finanszírozási forrás tűnt el az állampapírpiacról. Igaz ugyan, hogy az állam adóssága részben éppen e rendszer bevezetésének köszönhetően keletkezett, de magánnyugdíjpénztárak fontos és stabil keresletet biztosítottak az állampapírok piacán a legturbulensebb időkben is. Tették és tehették ezt, hiszen a járulékok ezidő alatt is folyamatosan érkeztek, „kiszállni” pedig nem lehetett.

Mivel a nyugdíjcélú megtakarítások hosszú lejáratú kötelezettségek, ezek a pénztári kötvényvásárlások - a számottevő kereslet mellett - nem elhanyagolható módon hosszabbították az államadósság hátralevő futamidejét is.

Az állampapírok befektetői szektoronkénti megoszlása

Az életbiztosítók, a bankok és a hitelintézetek jelenleg az állampapírok legfőbb vásárlóinak számítanak. Van egy fontos különbség azonban a bankok és az életbiztosítók között. Mindkettő ugyan az ügyfelek pénzét veszi kölcsön és haszon reményében befekteti, de a lakossági bankok fő profilja mindig is a hitelezés marad. A betétesek pénze ott alapvetően a lakossági és a kisvállalati finanszírozást erősíti, míg a megtakarítási jellegű életbiztosításokat jobbára a tőke és pénzpiacokra helyezzük ki; biztosítók számottevő hiteltevékenységet nem végez(het)nek: a kihelyezett tőke nagy része államkötvényekbe és részvényekbe kerül, ami viszont közvetve az államot és a tőkepiacokat finanszírozza.

A dobogó második fokán a külföldiek állnak, akik meglehetősen opportunisták és egy nemzetközi hangulatváltozás esetén könnyen piacra öntik portfoliójukat. Nagy relatív súlyuk miatt ezzel azonnal és radikálisan felhajtják a referenciahozamokat, megdrágítva az államnak a finanszírozást. A külföldi befektetők pedig - mint azt már tapasztalhattuk - igencsak ideges természetűek: a 2008-2009-es likviditási problémáinkat gyakorlatilag az ő pánikszerű eladásaik okozták. Ez az akkor teljesen túladott állomány mára újra hatalmasra hízott és potenciális veszélyforrás az ország számára. Nem csoda, ha a kormány maga is kevésbé ideges „stratégiai” befektetők után kutat.

Kéretlen javaslat

Szép-szép – kérdezheti most joggal az a kedves olvasó, aki még mindig velünk van –, de mégis mi köze van ennek az egésznek az életbiztosításokhoz?

A pénzvilágban természetesen minden mindennel összefügg, de vajon hogyan tudná az állam egyszerre csökkenteni a külföldiekkel szembeni kitettségét, és növelni adósságának átlagos hátralevő futamidejét? Tegyünk egy szerény javaslatot. Elképzelhető, hogy ez ilyen formában meg sem fogalmazódott még.

Azt mindig is tudtuk, hogy az életbiztosítás alapvetően hosszú távú üzlet - itt máris kapcsolódunk az első bekezdésben írtakhoz. Az állampapírok futamidejének növelése és a belföldi kereslet élénkítése érdekében az államnak komolyan meg kéne fontolnia azoknak az életbiztosítási adókedvezményeknek a visszaállítását, melyeket korábban „rövidlátó” módon éppen fiskális szempontok alapján szüntetett meg. A jelenlegi kamatadó-szabályok erre ugyanis jelenleg alkalmatlanok: csak azokat a lejáratig maradókat ösztönzik, akik - fájdalom! - nagyon kevesen vannak. Az adókedvezmény konkrét formája éppen ezért lehetne például a kamatadó teljes eltörlése a hagyományos életbiztosításokra (visszavásárlás esetén is), vagy akár a korábbi díjjal arányos megoldás. Egyéb ösztönzők híján ugyanis a lakosság csak nagyon körülményes és hosszas meggyőzés után hajlandó hosszú távon elköteleződni, különösen ilyen bizonytalan időkben.

A biztosítási adókedvezmény visszaállítása a belföldi megtakarításoknak közvetve hosszú lejáratú állampapírokba terelésével egyszerre segítene csökkenteni a külföldiekkel szembeni sérülékenységünket és növelni az államadósság visszafizetésének átlagos „határidejét”. Amennyiben sikerrel járnánk, az is elképzelhető, hogy a mindenkori kormánynak nem kellene többé Oroszországot, Kínát vagy éppen Szaúd-Arábiát kapacitálnia azért, hogy ugyan legyen már olyan jó fej és vásároljon magyar állampapírokat.

Az idő sürget.